A húsleves hétköznapi csodája

Néha olyan kevés kell a boldogsághoz. Konkrétan elég egy tányér jóféle húsleves. Lelket melenget, torkot nyugtat, idegeket simít ki.

Nem vagyok mostanában jó passzban sajnos egészségileg (ezért vagyok kénytelen hanyagolni a gasztroblogot is sajnos), bár ezért csak saját magamat okolhatom. Nem figyeltem oda magamra, ennek következtében legyengült az immunrendszerem, folyamatosan meg vagyok fázva, amit iszonyúan utálok, mert nagyon nyomorultul érzem magam közben, akkor is, ha tudom, hogy múló állapotról van szó. Lelkiállapotom ezen mélypontján nem vigasztal semmi, marad a munkába temetkezés és  "Túl leszünk ezen a betegségen is" mantra. Aztán, amikor közeledni kezdett az ebédidő, hirtelen megvilágosodtam. Húsleves kell, meleg és most!

Rendelem az ebédet, azonban most egyáltalán nem érdekelt, mit hozott a futár, jó lesz vacsorára. Nekem húsleves kell! Némi agyalás után - amelyben felmerült mindenféle elszállt gondolat arról, hogyan fog még a mai nap folyamán ezen nemes étek elébem kerülni - a legegyszerűbb lehetőségre természetesen legutoljára gondolva, próba - szerencse alapon megnéztem, hogy az egyik közeli étteremben (örökítsük meg az örökkévalóságnak a nevét : Turul Café, Tatabánya) szerepel-e a napi menüben vágyaim tárgya. Halk sikkantással vettem tudomásul, hogy igen, elérhető közelségbe került, hogy még az ebédidőben kanalazhatom az éltető folyékony halmazállapotú ambróziát. Alig vártam, hogy indulhassak a zsákmányért, olyannyira siettem, hogy minden más közben elintézendő feladat kiszállt a buksimból, csak a cél lebegett a szemem előtt, hogy magamhoz kaparintsam a drága kincset, amely a mai nap fénypontja lett a nem kissé gyulladt torkom, fájó fejem, törődött nózim, és enyhén véreres szemem számára. (Az agymanóimnak innen üzenem, hogy kapják már össze magukat, szegény szervezetem szenved, szóljanak már nekem, hogy foglalkozzak többet vele!)

És végre, végre, ott illatozott az orrom előtt a gőzölgő leves (azt most hagyjuk, hogy milyen logisztikával sikerült nem kiborítani, lényeg, hogy ügyesen abszolváltam a feladatot). Boldogan mondanám, hogy meghatva szaglásztam a belőle áradó aromát, azonban a szürke valóság az, hogy eldugult orrom miatt semmit sem érzek már napok óta, így csak a látványból következtettem arra, hogy jóféle levest sikerült beszereznem. A kanalat megfogva meg egy utolsó ihletett pillantást vetettem reája, majd becsuktam a szemem, beleengedtem az evőeszközt a sűrű lébe, és tikkadt ajkaimhoz emeltem őfinomságát. Az első kanál maga volt a mámor, Krúdy (avagy Cserna-Szabó) tollára méltó ízorgia terjedt szét a bensőmben, és éreztem, hogy azonnal melengetni kezdi elgyötört testemet. Nem voltam oly botor,  hogy gyorsan veszni hagyjam az értékes pillanatot, ezért szépen, lassan, apránként fogyasztottam el őkelmét. Nem, nem gyógyultam meg, mire elfogyott, viszont sokkal jobban éreztem magam a bőrömben. Ez volt a húsleves hétköznapi csodája, amely annyira megragadott, hogy muszáj volt klaviatúrát ragadnom és leírni az élményt.

Jó étvágyat a következő húsleveshez, amelyre bátran csodálkozzunk majd rá, megérdemli, úgysem szoktuk értékelni a lényében rejlő varázslatot a mindennapi rohanásban.